Pont ezért szeretem a macskákat.
Ők valahogy mindig önmaguk.
Nem akarnak megfelelni. Nem figyelik állandóan, hogy vajon mit várunk tőlük. Nem próbálnak kedvünkre tenni csak azért, mert szerintük ezt kell.
Egyszerűen vannak.
Ha akarnak, odajönnek.
Ha nem akarnak, arrébb mennek.
Ha bújni szeretnének, akkor bújnak.
Ha egyedül akarnak lenni, akkor egyedül vannak.
És valahogy minden porcikájukkal azt mutatják:
így is lehet.
Akkor jön, amikor ő szeretné
Talán ezt szeretem bennük az egyik legjobban.
A macska nem azért jön oda hozzám bújni, mert én szeretném.
Akkor jön, amikor ő szeretné.
Persze ettől még én is szeretném, hogy odajöjjön. 😄
De nem lehet parancsra.
Nem tudom azt mondani neki, hogy „na, most lenne kedvem hozzád, gyere ide”.
Vagyis mondhatom.
Legfeljebb rám néz. 😂
Aztán ha egyszer csak mégis odajön, leül mellém, hozzám bújik, dorombolni kezd, annak egészen más érzése van.
Örülök neki.
És igyekszem úgy simogatni, ahogy ő szereti.
Nem úgy, ahogy szerintem kellene szeretnie.
Nem mindenki ugyanott enged közel
Vannak pontok, amiket szinte minden cica szeret.
A fejét, az állát, a füle környékét.
Aztán vannak cicák, amelyek máshol is engedik a simogatást, és vannak, amelyek nagyon egyértelműen jelzik:
eddig és ne tovább.
Egy macskánál ezt elég gyorsan megtanulja az ember. 😄
Ha jó neki, marad.
Ha nem jó, arrébb megy.
Nincs hosszú magyarázat.
Nincs sértődés.
Nincs udvariasságból ott maradás.
Egyszerűen jelzi a határát.
És ha szeretném, hogy jól érezze magát mellettem, akkor nekem kell figyelnem rá.
Nem elég az, hogy én jó szándékkal simogatom.
Az is számít, hogy neki jólesik-e.
Ami nekem jó, nem biztos, hogy neked is
Talán embereknél ezt sokkal nehezebben értjük meg.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami nekünk jó, annak a másiknak is jónak kell lennie.
Ha én szeretem, hogy megölelnek, akkor biztos ő is.
Ha én szeretek sokat beszélgetni, biztos neki is erre van szüksége.
Ha én úgy érzem a törődést, hogy valaki sokat keres, akkor talán azt gondolom, hogy én is akkor mutatom ki igazán, hogy fontos nekem, ha folyamatosan keresem.
Pedig lehet, hogy a másik egészen máshogy működik.
És talán sokszor nem azt adjuk neki, amire neki van szüksége.
Hanem azt, amiről mi tudjuk, hogy nekünk jól esne.
A macskák ebben elég jó tanárok.
Nem nagyon hagyják, hogy összekeverjük a kettőt.
A szeretetet nem lehet kierőszakolni
A macska arra is megtanít, hogy a szeretetet nem lehet irányítani.
Nem tudom eldönteni, mikor akar közel lenni hozzám.
Nem tudom megszabni, mikor üljön az ölembe.
És nem tudom rábeszélni arra sem, hogy tovább maradjon, ha neki már elég volt.
Egy dolgot tudok:
ott lenni.
Aztán amikor ő is akarja, találkozunk valahol félúton.
Talán ezért olyan jó érzés, amikor odajön.
Mert tudom, hogy nem kötelességből van ott.
Nem azért, mert „ezt várják tőle”.
Hanem mert abban a pillanatban ő is ezt szeretné.
És nekem valahogy ez sokkal többet ér.
Így is lehet
Szerintem ezért vannak cicáim.
Persze rengeteg mindent szeretek bennük.
A dorombolást.
A puhaságukat.
A furcsa kis szokásaikat.
Azt, hogy képesek egy kartondobozt értékesebbnek tartani annál, amit drága pénzért vettem nekik. 😂
De talán leginkább azt szeretem bennük, hogy példát mutatnak.
Hogy lehet nemet mondani anélkül, hogy magyarázkodnánk.
Lehet elvonulni, ha arra van szükségünk.
Lehet szeretni úgy, hogy közben nem veszítjük el magunkat.
És lehet közel lenni valakihez úgy is, hogy közben mindkettőnk határai megmaradnak.
Nem mondják ezt ki.
Csak csinálják.
Én pedig nézem őket, és időnként arra gondolok:
tényleg. Így is lehet.
.
Vélemény, hozzászólás?